Nagyon szeretek munka közben különböző hanganyagokat (újabban pedig podcast-eket) hallgatni. Főleg tanulni szeretek így (van amit előre én mondok fel magamnak), akár szakmai, akár egyéb dolgokról legyen szó.
Szerencsére van a munkának az a része, amikor az elektromos hálózat felújítás közben az előzőleg részletesen megtervezett feladatokat hajtom végre. Ekkor már nem kell teljes erővel koncentrálni, és még nem azt a részt csinálom, ahol megint nagyon kell figyelni. Tipikusan a javítások ilyenek (ragasztás, gipszelés).
Egyik ilyen alkalommal hallottam, hogy kérdésként feltették ezt: “Mit gondolsz, úgy élsz, ahogy a gimnáziumban elképzelted?”. Ott, abban a pillanatban nálam nagyon betalált. Meg is álltam egy pillanatra, kikapcsoltam a lejátszót, és odamentem az ablakhoz.
A 13. emeletről igazán szép volt a kilátás az esti városra. A 3 sávos főút is igazán lenyűgöző volt a maga fehér és piros oldalával. Kortyoltam egyet a kávéból, beleharaptam a kekszbe. A gimnázium. Régen volt, szép volt. És igaz volt. Emlékek és némi könnycsepp.
Más lett minden. Más és csodálatos. De tulajdonképpen megvalósult minden, amit akkor szerettem volna. Szerető család, csodás feleség, fantasztikus gyerekek. Barátságok, ismerősök, jó környezet. Erről álmodtam.
Hivatás? Hát orvos az nem lettem. Gimnáziumi álmom volt (aztán 1 ponttal lecsúsztam a felvételin). Gyógyítani szerettem volna, embereknek segíteni. Komoly törés volt, be kell látnom. Még ha meg is magyaráztam utólag, magamnak is, hihető marhaságokkal.
Végül azért mégiscsak ott kötöttem ki. Embereknek segítek, és – még ha átvitt értelemben is – gyógyítok is. Igaz, elektromos hálózatokat. És igaz, talán nem olyan megbecsült dolog ez.
De úgy hiszem, a segítség az segítség ezen a téren is, az elektromos rendszer pedig életünk szerves része. És a hálózat biztonságossá tétele ugyanúgy ember életeket menthet.
