“Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból / Szeretem? De szeretem.” – mindig ez a strófa jut eszembe Petőfitől, ha meglátok egy levelekkel teli fás ligetet akár a lakótelepen is.
“S hallgatom a fák lehulló / Levelének lágy neszét.” – és emlékszem gyerekkoromban, még Nógrádban, mennyit szaladgáltunk a lehullott levelek között. A hatalmas kupacokat de jó volt szétrugdosni, beleugrálni, és milyen jó hangja volt, amikor csak úgy “csoszogtunk” benne.
Ezt az érzést keresem a hajnali sötétségben, ha dolgozni megyek egy-egy lakótelepre. Mivel korán indulok, mindig van egy kis időm a reggelem elindítására, és ilyenkor ősszel ez különösen kedves nekem. Bár már hideg van, és néhol már vizes minden, de a levél, az még mindig levél.
Egyetlen egy dolog szokta elvenni a kedvemet tőle, gondolom más is találkozott már ezzel: a lakótelep környéki “mezőkön” sok a kutyás és… a „barna levél”. Elnézést a rendes gazdiktól, de sajnos mindig vannak kivételek.
