Egy hasonlattal élve olyan volt, mint amikor elkezded a pokolban, majd szép lassan igazán melósan a mennybe jutsz, hogy aztán egy óvatlan pillanatban hirtelen újra a pokolban találkozz önmagaddal, de onnan szinte egyből felrántanak a felhők közé.
Hát ilyen volt ez a hét.
Azt hiszem mindent megtettünk annak érdekében, hogy teljesítsük a korábban vállalt feladatainkat. És nem csak megtettük, hanem profin megtettük. Kifelé nem látszott semmi. Nem emlékszem már, hogy olvastam-e vagy valaki mondta: nem elég jónak lenni, annak is kell látszani.
Eddig is tudtam, de ennek a hétnek óriási szerepe volt annak megerősítésében, hogy a nehézségek pontosan arra valók, hogy megtanuljunk bizonyos dolgokat. Hogy általuk megmutatkozzon, mennyit is érünk mi magunk, és mennyit is ér a csapat. Megmutatkozik, hogy kire számíthatunk, kire alapozhatunk.
Minden egyes nehéz helyzet megmutatja, hogy helyes-e a járt út, hogy az emberek akik járják, mit érnek egymásnak. Megmérettetünk, elbukunk, felállunk, újra megmérettetünk, megfelelünk, napon belül is, jó néhányszor.
Nem mondom, hogy nem fáradtam el, mert nem lenne igaz. De minden perce megérte, mert legbelül sikerült olyan megerősítéseket nyernem, amit nem lehet mással pótolni. Megerősítést, hogy jó, amit csinálok. Megerősítést, hogy nagyon jó emberek vesznek körül.
Megerősítést, hogy jó a csapat.
Köszönöm nektek!
