A sztori nem mostani, és meg is cáfolja azt a mondást, amit erre felénk a nagyvárosban beszélnek, azaz, hogy “azt nem lopják el, amivel dolgozni kell”. Na ez nem mindig igaz.
Szerencsére az esemény nem velünk történt meg, de egy életre tanulságul szolgált. Azóta nagyon figyelünk mindenünkre, és ha kell apránként, vagy több részletben pakolunk le az autókhoz.
Festő cimboránk új létráit pakolta le az autója mellé a tetőcsomagtartóról. Ameddig a festékes vödrök és szerszámok első körét oda rakosgatta a bejárathoz, és berakta a lépcsőházba, addig elvitték a létrákat. Maximum egy perc volt az, amíg a 3-4 kéziszerszámot berakta ajtón belülre, és nem látott rá eközben az ajtóra.
Nos, ez az idő is bőven elég volt a tettesnek: gyors volt a mint a villám, és valószínűleg rutinos.
Az a durva, hogy ennek az ellenkezője is megtörtént. Egy fémlétrát szerettem volna lepasszolni, amit ajándékba kaptunk a tulajdonostól. Nem igazán tudtam vele mit kezdeni. Gondoltam majd csak jó lesz valakinek a panelban, így odatámasztottam a bejárati ajtó mellé. Kívülről. (Gondoltam így több az esély, hogy “meglovasítsák”.)
Pakolom a kocsit, abban a megkönnyebbült állapotban, hogy végre nem kell azt a dög nehéz, fém “vackot” is cipelnem, amikor egyszer csak megáll egy fiatal srác mellettem: “Helló szia, ezt otthagytad, gondoltam idehozom, itt ne maradjon.”
És kitaláljátok mi volt a kezében?
Igen, a dög nehéz fémvacak…
