Sokáig kísérte minden tevékenységemet egy görcsösség. Nem a rossz értelemben vett görcsösség, ami blokkolhat egy idő után, hanem az a fajta, amikor nagyon neki feszülsz és pörögsz dolgokon, és ragaszkodsz hozzájuk.
Felállítottam egy tervet, és nagyon pörögtem rajta, hogy időben minden pontját végrehajtsuk. És persze ha nem sikerült, akkor meg ideges voltam. Nem a csapkodós fajta, hanem az a durcás típus. Ez meg talán még rosszabb.
Azt sem értettem az elején, hogy ha nekem megy, másnak miért nem. Ott van, azt kell csinálni, nem atomfizika. Aztán amint hagytam, hogy mindenki magának, a maga stílusában és tempójában oldhassa meg az adott feladatot, hirtelen ez is megváltozott.
Végül rá kellett jönnöm, hogy egy panellakásban bármilyen tervet találhatsz te ki, lesz egy pont, ahol biztosan borul valami miatt. Ez lehet már rögtön az elején a bontásnál, vagy akár menet közben, előre nem látható módon.
Ezért egy idő után tudatosan kalkuláltam már ezekkel a szituációkkal, sőt a szituációk szituációjával is. Ez pedig olyan jól sikerült, hogy most már – külső szemmel nézve is – végtelenül profi lett a kivitelezés menete.
Amit pedig nem igazán vártam, de vele együtt járt: kellőképpen jól is érzem magam benne.
