Fú de utáltam ezt a mondást! Kisiskolásként még nem érintett, de gimnazistaként már nagyon is. Akkoriban tudtam értékelni, hogyha nem kellett hajnalban kelnem, mert el kellett érnem a buszt, amivel a városba jártam suliba.
Aztán ez életem úgy alakult, hogy szállítómunkás emberként jó korán kellett kelnem. És minél több munka volt, annál korábban. Úgy emlékszem, hogy már eleinte sem okozott gondot a felkelés (igaz ez korai fekvéssel jár együtt), és imádtam az üres utcák és a hajnali, ébredő város forgalmát.
Miután a fő tevékenységem a villanyszerelés lett, itt is megjelent a korán kelés, illetve tovább folytatódott, csak kicsit későbbre tolódott. Mert az az igazság, hogyha be szeretnék érni a városba, bárhova értelmes időben, akkor van egy időintervallum, amikor el kell indulnom. Ha nem sikerül, akkor nagyon durván kitolódik ez az idő.
Mondok rá egy példát: ha elindulok 6 órakor, akkor adott helyre kényelmesen odaérek 30 perc alatt. Azonban volt olyan 7:30-as indulásom, amikor ugyanoda másfél (1,5!) óra volt az utazás. Ez azért tetemes különbség.
A korán kelésnek emellett az a pozitív hozadéka is megvan, hogy ilyenkor a hajnali órák csak az enyémek. Amolyan rövidke énidő, ami kimondottan fontos a rohanó világban. Ilyenkor – bár az idő rövid – mégis rengeteg dolog intézhető, átgondolható, megtervezhető. Nagyon szeretem.
Cserébe viszont az estéim többnyire “kukák”: a gyermekeimmel fekszem, és alszom el én is. Az esti mese nekem is az egyik kedvenc utolsó napi tevékenységem, de utána máris “fellőtték a pizsamát”.
