Jó, ezt azért nem úgy kell elképzelni, hogy én most ezután teszthorgász leszek vagy ilyesmi, és ontom magamból a különböző horgász videókat. Úgy hiszem, ez komoly vállalkozás lenne, sok idő és energiabefektetés, amire nem nagyon van akarat bennem.
Elsősorban azért, mert a peca, mint olyan, nem elsősorban a hal fogását jelenti számomra. Persze az izgalom utolérhetetlen, amikor tényleg valami nagy akadt a horogra, és szinte imádkozol, miközben fárasztod, hogy csak bírja ki a szerelés.
De akkor is, kint vagy a természetben, egy kicsit a világtól távol, egy kicsit magadban, mégis olyan emberekkel, akiket szeretsz és jó velük lenni. És néha tök jó egyedül is. Én legalábbis szeretem. Ilyenkor a gondolataim csak az enyémek, van időm elmélázni az élet nagy dolgain.
A napi rohanásban, a folyamatos nyüzsgésben egyszerűen felolvadok. Nincs igazán időm átgondolni dolgokat, mindig van valami körülöttem. Hangok, zajok, beszélnek hozzám, kérdeznek, itt egy hír, ott egy reklám, amott meg a szomszéd füvet nyír… Áááááááá…
Ezért szeretek olyan helyre menni, ahol nincsenek körülöttem sokan. Így pl. mi hétvégén nem is igen járunk sehova horgászni, mert ekkor akkora tumultus van a partokon, mintha ki sem jönnél a városból. Ez meg megintcsak… Ááááááá…
Szerencsére Matyi fiam is ilyesmi beállítottságú, így szívesen viszem magammal. A kislányomat is, mert ő meg alapból nyugis. Olyan jól tudunk bámulni ki a fejünkből, minden kis apróságot (kacsát, madarat, bogarakat), hogy volt már olyan, hogy vitte a botot a hal be a vízbe, úgy kellett utánakapni. Hát igen. Csak aztán nehéz kimagyarázni itthon, hogy miért nem fogtunk megint semmit sem…
