Nem is olyan régen beszéltem pár szót egy szegről-végről ismerőssel. Nagyjából egy időben kezdtük azt a villanyszerelős dolgot, de ő más irányba orientálódott már akkor. Ezt most megírom, ez is Magyarország.
Személy szerint sosem vágytam nagy cégre. Na jó, ez így nem igaz. Valahogy sosem alakult úgy az életem (eleve teljesen más pályára szántam magam annak idején), hogy valami olyan nagy dologgal foglalkozom, ami esetleg saját cég, saját nagy vállalkozás építését hozta volna magával.
Vagy talán nem is igazán van benne a személyiségemben. És így lett ez a villanyszereléssel is. Pont annyian vagyunk, ami még kezelhető, pont annyit dolgozunk, ami még bírható. Talán idén csillant meg a lehetősége először az évek folyamán, hogy lehetne egy nagyot dobbantani.
A dolog bizonyos okok miatt nem valósult meg, de nem is igazán baj ez. Viszont a “haverom” más utat járva megcsinálta magának a tutit. Bár elbeszélése alapján a “nagy támogatások idején” (így hívjuk az elmúlt 2 évet) komoly stresszt élt át (el-elhagyták az emberei, szépen fogalmazva), és emiatt ő is átalakította a cégét.
“Figyelj Péter, én nem szégyellem! K… drágán dolgozom. Nagyon jól, de k… drágán. Ahogy így számolunk, figyelj csak: te 4 hónapig dolgozol ezért a pénzért, nekem, ha egyszer bejön 1 hónapot kell keményen nyomnom, 3 hónapot meg pihenek.”
Hozzátette még:
“Hogy mi lesz jövőre? Majd meglátjuk. Most egyelőre még jól mennek a dolgok. Amiből a visszaesés látszik, hogy úgy néz ki vissza-vissza szivárognak az emberek is hozzám. Valami új támogatásról is suttognak. Majd meglátjuk.”
És tényleg zárszóként: majd meglátjuk.
