Ezek a szomszédok nem azok a szomszédok, akik ott laknak mellettünk! Ezek a szomszédok a csupa nagybetűs SZOMSZÉDOK. Emlékeztek még?
Bizony-bizony, az a kultikus teleregény, ami a 90-es évek fordulóján meghatározta a csütörtökjeinket. 2 hetente? Jól emlékszem? Bár eléggé gyerek voltam még az elején, ezért arra nem is igazán emlékszem.
Titkon szerintem mindenki nézte. De ha tagadta is, tudta, miről van szó. Én például teljesen tudtam akkor azonosulni Ábel Anita karakterével. Bár idősebb volt úgy rémlik, de nagyjából hitelesen ugyanazok a dolgok foglalkoztatták őket, mint minket.
Mivel nekem édesapám révén amúgy is volt paneles kötődésem anno, nagyszüleim abban éltek. Volt is bennem egy vágyódás ez iránt az élet iránt. Kissé talán vágyakozva néztem, milyen lenne ott élni. Persze hozzáteszem, amikor lehetőségem volt fent lenni, 2 hét után sok volt, rohantam vissza vidékre.
Ez olyan mint az a bizonyos narancs: másnak ilyen nincs. Pont ilyen. Nincs. Lehet szeretni, és lehet utálni, de valamilyen érzelmet biztosan kivált. Meghatározta az akkori mindennapokat, ez elvitathatatlan tőle.
És ami a legjobb, hogy nosztalgiából néha újra nézek egy-egy epizódot. De a legdurvábban most az új kollégám tolja: nézi a sorozatot és viszonylag “friss hús a piacon”: “A Mágenheiméknél ugyanilyen volt a beépített szekrény!”.
Mondom neki: ezek általában egyformák, sok választási lehetőség régen nem volt. De ez őt nem zavarja meg, nagyon lelkes: “Figyelj Péter! A laminált alatti régi padlószőnyeg irtó büdös! De pont olyan színe van, mint a Taki bácsiék lakásában!”
