Ha menni kell, hát menni kell. Gyanítom mindenki érezte már azt az érzést, amikor annyira kell, hogy már alig lehet bírni. Igen, ilyenkor jól jönne egy nagyobbacska bokor, egy erdőszéle, vagy bármi.
De ha ilyenkor egy betondzsungel kellős közepén várakozol, nem biztos, hogy adódik a lehetőség. De mégis, ha kell, hát kell, és végülis sok-sok autó között a tied még magasabb. A hátuljánál meg mégiscsak kevésbé forgalmas út van…
Szóval ez az alap szitu. Az autó mögött állva vártam a kedvező pillanatot, de valahogy nem jött el. Pluszban annyit hozzá kell tennem, hogy egy régi ismerőshöz érkeztem, hogy megnézzem legújabb szerzeményét, a panellakást.
“Péter!” – hallottam valahonnan, s mivel ismerősnek tetszett az orgánum, hát meg is örültem neki, lehet megismert a régi ügyfél… “Péter!” – hívott újra, én meg forogtam, megkerültem az autót is, hátha az épületek felől jön a hang – “Itt vagyok.” – szóltam.
“Péter!” – ez most erélyesebb volt, na bakker, gondoltam, lehet én vagyok a hülye, nem látom, visszamentem hát a kocsi mögé, most inkább a sétány felől hallatszik…
“Itt vagyok!” – ez már részemről is érezhetően morcosabb volt.
“Péter! Jössz el onnan! Nem pisilünk oda!” – az autóm szürke, és én egy pillanat alatt váltam hozzá hasonló színűvé a szikrázó napsütésben. Honnan tudta, mit akarok csinálni? Figyelt valahonnan? Valamelyik ablakból távcsővel? Meg egyébként is? De ciki…
Miközben még mindig tekergettem a nyakam, és próbáltam felfedezni, hogy most mi is van, bal oldalról megjelent egy fiatal srác. Mint a görög drámákban, “belibbent”, mellette egy fehér színű puliszerű ebbel, aki meglátva engem, felém szaladt ugatva.
“Péter! Péter! Jössz vissza azonnal! Bocs érte, nem bánt, csak kicsit neveletlen még.” – majd a fejét vakargatva – “Igaz Péter, te zsivány.”
