Mondjuk nagyjából mindennel így van ez. Addig jó, ameddig a kényelmünket (vagy energiatakarékosságunkat) szolgálja (szolgálja!), és nem leszünk mi az ő szolgái.
Tudniillik a minap beszélgettem egy barátommal, aki igen mélyen beleásta már magát a különböző okosítós történetekbe. Direkt így írom, hogy okosítós meg, hogy okosítás (és szándékosan nem írok okos otthont).
Tök jó dolognak tartom, és még azonosulni is tudok vele, hogy a hűtőm figyeli és megrendeli nekem a hiányzó élelmiszereket. Kiegészítve azzal, hogy megmondom mit szeretnék majd főzni, s ehhez mérten is figyel (akár a polcon lévőeket is), és rendel.
De amikor WC-papír számlálót akarunk készíteni, hogy ezt összekötve a rendszerünkkel számoljuk a különböző mennyiségeket (ennek elgondolását most rátok bízom), na ez ledobta az ékszíjat már nálam is. (Igaz annak idején egyetem alatt kiszámoltuk, hogy az emberiség egy évben Magyarországnyi területen 50 km magasságú WC-be való terméket “állít elő”.)
Visszatérve az eredeti gondolatra, a barátom, amellett, hogy imádja ezt, már annyira belemerült, annyira kiépítette a hálózatát otthon, hogy nem tud “szabadulni” tőle. Azt meséli, hogy szinte minden nap van valami apróbb hiba, van valami elem-csere valamelyik érzékelőben, folyamatos karbantartást igényel.
Jó, az ő rendszere tényleg brutál komplikált már, és mivel szereti csinálni, észre sem veszi, hogy mennyi idejét fordítja erre. Azt látom és tudom, hogy az ő élete ez. De kívülről nézve, a saját maga által teremtett gépeknek a rabszolgája.
De vajon a mezei „júzernek”, felhasználónak is megérné ez?
