Vannak azok a pillanatok egy ember életében, amikor jobban teszi, ha hátralép kettőt, és onnan szemléli az eseményeket.
Na már most, ha ez egy panellakás ajtajában történik, és közben azt is megállapítjuk, hogy itt semmi sem az, aminek látszik, akkor ne csak kettőt lépjünk hátra. Ne. A legjobb, ha sarkon fordulunk, és futunk. De gyorsan ám, hogy észre ne vegyenek.
De nem ezt tesszük. Nem olyan fickók vagyunk! Megígértük, hát itt vagyunk. Hárman. Hogy aznap meglegyen minden. Megjön még három ember. És a burkoló. Aztán a festő. Aztán a padlósok. Aztán a vizesek. 8 óra 12 percre 12-en lettünk 70 négyzetméterre.
9 óra 14 perc – egy szoba kész, 4 kapcsoló és a konnektor a routernek. Tovább nem jutunk, mert mindenhol dolgoznak. Átszámoljuk: megvan minden, ami majd kell. Csütörtök van, szombaton költöznek. De mi most elmegyünk, mert semmi sem az, aminek látszik.
És tudod mi a legszörnyűbb ebben? Az idő. Az elvesztegetett idő. Meg az előttünk álló idő. Az, hogy valamikor, valahogyan vissza kell jönni, befejezni. Majd “beszorítjuk”. Mert mi nem olyan fickók vagyunk…
