Nagyon ritkán foglalkozom azzal, hogy más munkáját megítéljem, és még ritkábban megyek más munkáját befejezni, átalakítani vagy kijavítani. Ennek elsősorban emberi okai vannak: nem szoktam szidni senkit sem. Mindennek megvan az oka, az én feladatom pedig nem a minősítés, hanem a villanyszerelés.
Másodsorban az a helyzet, hogy az alap szabványok és szabályok betartásával a “játéktér” igen tágas. Máshogy gondolkodunk, máshogy tervezünk, és ezáltal máshogy gondolt hálózataink lesznek. Bár némi áttekintés után – ha valóban be vannak tartva az alapvető játékszabályok! – szinte tudsz mindent, hogy ki kivel és „hogyan van gondolva”. Ez hol hosszabb, hol rövidebb idő.
Harmadsorban, de ez az ami a legfontosabb: aki utoljára nyúlt hozzá, azé a felelősség! Emiatt, ha kezdésként átnézed tüzetesen a hálózatot, és leteszteled ahogyan kell, akkor az majdnem annyi idő, mintha te csináltad volna a felújítást. Emiatt pedig ugyanannyiba is kerül. És ez bizony, hogy költőiek legyünk, kicsapja a biztosítékot rendesen, de megértem teljesen.
Amikor ritkán mégis egy-egy régi ügyfél kérésére kimegyek megnézni egy félig vagy úgy-ahogy kész hálózatot, akkor találkozom a “legvadabb” dolgokkal. Már emiatt is megérné minden helyzetben megtekinteni a helyszínt (lehetne külön videós csatorna erről). Olyan sztorik vannak néha…
– Bocsásson, hogy megkérdezem, de most itt sok minden már nincs hátra, és ezt a plusz klímakiállást az eredeti villanyszerelő tuti gyorsabban meg tudja csinálni. Mire felfedezem a csöveket meg minden… mi lett vele? – kérdeztem.
– Hát Péter, hogy is mondjam. Jó ember ő, csak hát olyan szeleburdi. Összetör ezt azt, megkarcol dolgokat, és hát úgy döntöttünk a fiammal, hogy inkább nem hívjuk őt többet – érkezett a válasz.
– De tényleg ennyire problémás? Én így ránézésre nem találtam hibát a szerelésben, színek jók, elosztó szép… – jegyeztem meg.
– Áh, Péter, kértem őt, hogy a lépcső alján és tetején is lehessen kapcsolni a világítást. Erre most csak fent lehet. De cserébe a fenti szobát lehet lentről is. Mintha kicsit zavar lenne a fejében.
– De miért nem lehet megkérni, hogy javítsa ki? Neki gyorsabban is menne, és hát végül is az ő munkája…– erősködtem tovább.
– Valahogy mindig kidumálja. Erre most azt mondta, hogy neki is így van otthon, és hogy „jó van ez úgy, majd megszokjátok”.
(A történet majdnem teljes egészében a képzelet szüleménye. Bármiféle egyezés valós eseményekkel és személyekkel csupán a véletlen műve. Ja, nem.)
