Nem tudok elszakadni a csendes pihenő témakörétől. De az a helyzet, hogy az évek során annyi ezzel kapcsolatos „anomáliával” találkoztam, hogy több mint sok (talán sokk is?).
Érdekes esetek, amik legtöbbször nem hagytak rossz szájízt maguk mögött, de a békés együttélést az ott lakók között nem feltétlen segítette. 2 ilyen történés maradt meg bennem élénken.
Az egyik esetben egy tízemeletes panel tömbben dolgoztunk, a szokásos zajos hétfői kiírt metódust folytattuk éppen. Délután 2 vagy 3 óra lehetett, amikor vadul dörömböltek az ajtón. Azt hittem beszakad, de azért sikerült kinyitnom. Még köszönni sem volt időm…
“Meddig csinálják még, ezt nem hiszem el, egész héten ezt csinálják, nem lehet itt nyugodtan lenni, egész héten ez a zaj, elviselhetetlen! Egész héten!” – azt hiszem minden két szó után az “egész héten” következett. Hétfő délután kettőkor.
Talán fél percnyi monológot hallgattam válasz nélkül az idősebb úriembertől, amikor kinyílt a szemközti ajtó, és megjelent egy idősebb hölgy seprűvel a kezében. “Józsi, hagyd már dolgozni az urakat, menj a dolgodra, mert megcsaplak!”. És lendült is a seprű…
Mint kiderült, a szinten lakók elképesztően örültek a felújításnak, mert egy sajnos nagyon igénytelen lakó volt az előző tulajdonos, állatokkal „felturbózva”. Emiatt állandó volt a nemkívánatos bogarak jelenléte és gyakorlati kiirthatatlansága a környező lakásokban.
S bár “Józsinak” nem volt igaza, mert egyrészt nem volt délutáni csendes pihenő, másrészt a hét első napja volt csak, mégis olyan támogató környezetben dolgozhattunk azon a héten, amit addig én még máshol nem tapasztaltam.
