Meg kell vallanom, hogy nagyon szeretek panellakásokban dolgozni. Mióta kialakítottam a rendszert magam körül, és megküzdöttem minden démonunkkal (például a hosszúra nyúló csendespihenők kieső óráival), azóta sokkal több időm van.
Sokszor megyünk elektromos hálózatot felújítani úgy, hogy mi vagyunk az első szakmunkások a “terepen”. Ilyenkor még a bontás sem történt meg, mert egy panelban erre nem feltétlen van szükség. (Bár ez a típusától erősen függ.) Ezért hát az előző tulajdonos nyomát teljes mértékben magán viseli a lakás.
Ha a korábbi lakók idős emberek voltak, és netalántán még ők voltak az első beköltözők, akkor aztán rengeteg emlék marad meg a múltból. Ezek tapasztalatom alapján többnyire örökölt lakások, ahol az örökösök – főleg ha többen vannak – nem igazán tudnak mit kezdeni ezekkel a használati tárgyakkal.
Fhúúú, ilyenkor aztán a kezdésnél, az első nap kora hajnali, átnézős-átgondolós órájában sokszor igazi szentimentális hangulat lesz úrrá rajtam. Ott maradt a falon 1-1 fénykép, a konyhában 1-1 használati tárgy vagy a beépített szekrényekben 1-1 emlék: plüssök, naplók, hanglemezek… Vajon kinek mit jelentett ez? Vajon miért maradt most itt “magányosan”?
Kedvem lenne ezeket megmenteni, egy-egy – akár valós – sztorit szőni köréjük, és bemutatni ezeken a felületeken. (Ilyen old school, gyorsan lepergő rövid filmre gondolok.) Hiszen minden ilyen “első tulajdonosú” lakás egy-egy élet. Nap-nap után, elmúlt évek, történetek százai, örömök-bánatok. Már 1 biztosan, de van hogy az építésük óta a 2. generáció is jár/járt a falak között.
Az élet nem áll meg, a fejlődés velünk él. Modernizálni kell, és ez bizony azzal jár, hogy a régi idők emlékei el-eltűnnek a szemünk elől. Hálás vagyok, mert nekem megadatik, hogy sokszor átélhetem gyerekkorom apró eseményeit tárgyakon, történeteken keresztül. Ezért szeretem a panellakásokat és a panelvillanyszerelést.
