Mondhatni, hogy régivágású csávó vagyok, de imádok telefonálni. Főleg az a legjobb, amikor engem hívnak. És igazság szerint szerencsére sokat és sokan hívnak. Nem csak az ingatlanpiaci rodeó és a támogatások miatt, hanem mert jó régen szerelünk panel villanyt, és szolgálunk kiváló munkával. És ennek bizony híre megy.
De olyannyira, hogy néha előfordul, hogy szabályosan dagad a mellem a büszkeségtől. És ez bizony jó érzés. Tudtam, hogy el lehet jutni idáig, és azt is tudtam, hogy sok munka árán sikerülni fog. Megtettük hát, amit meg kellett tenni, nem volt könnyű, és innen lépünk majd tovább. Köszönöm mindenkinek, aki részese!
De nézzük a történetet.
A telefonbeszélgetés eleje azért maradt le, mert bár bemutatkoztam, de elfelejtettem a fülhallgatót bekapcsolni, így a nevet és címet sajnos nem hallottam.
– Azt szeretném megkérdezni, hogy kertes házat vállalnak-e? – hangzottak kellemes lágy hangon egy idősebb úriember szavai.
– Nem, sajnos, jelen pillanatban csak panelban tudunk segíteni – mondtam én, tényleg így is gondolva. – Általában évi egy családi házas megbízást fogadunk el, nekünk ez amolyan „kikapcsolódás”, „vakáció”, hogy úgymondjam. De az idei egy már megvolt.
– Ó értem. De idén olyan jól megy az építőiparban az ügyes mestereknek, hogy igazán megengedhetnének maguknak két „nyaralást” is! – vette fel a fonalat, és szinte hallottam, ahogyan a vonal túloldalán mosolyra húzódik a szája.
– Talált, süllyedt! – mondtam nevetve. – Ez nagyon tetszett! De sajnos tényleg nem tudunk érdemben szeptemberig semmit sem vállalni. Kertes házat pedig idén már biztosan nem.
– Ó értem, igen. Sajnos a szeptember is késő már nekem. Sajnálom, nagyon kár… pedig annyi és olyan jó értékeléseik vannak. Köszönöm azért, csak így tovább és sok sikert kívánok! – aztán elköszöntünk, és hatalmas büszkeséggel, némileg párás szemekkel figyeltem az utat tovább.
Hát itt tartunk most. Köszönöm!
