Eljött hát az idő, amikor az ember sportágat választ magának. Mert mozogni kell, és a mai világban erre nagyon sok lehetőségünk van. Van aki a kocogással beéri, de van, amit már érdemes korábban elkezdeni.
Nekem annak idején nem volt nehéz dolgom. Egyrészt mert nem sok lehetőség volt, ez meg ez, válassz, ha akarsz. Másrészt mozogtunk amúgy is rendszeresen: rohangáltunk, fociztunk, bicikliztünk szinte egész álló nap, vagy suli után délutánonként.
Ez mostanra annyiban mindenképp megváltozott, hogy iszonyú sok lehetőség közül lehet választani. Abban a szuper helyzetben vagyunk, hogy ha valami megtetszik, azt szinte azonnal, elérhető közelségben ki lehet próbálni.
Emlékszem, amikor 5 évvel ezelőtt néztük a riói olimpiát (nagyon szeretem) és Szilágyi Áron vívott, Matyi fiam csillogó szemmel mondta: “Én is vívni akarok!”. Mint minden csoda, ez is 3 napig tartott, és abban maradtunk magunkkal, hogy majd…
Tavaly viszont nem volt visszaút. Újra olimpia, újra vívás, újra csillogó szem: így hát beiratkoztunk, mert most már elég nagy volt hozzá, hogy elkezdje. Sok érdekes dolgot tanulnak, de főleg játszanak még. Viszont komoly feladataik is vannak, amiket nem árt itthon gyakorolni.
És hát feláldozom magam minden ilyen alkalommal, pedig szigorúság van: “Apa, nem jó a lábtartásod!”. Meg néha ilyenek: “Védés, visszavágás. Apa, kifelé, ne befelé üsd a kardot!”. Bár néha bosszant a kioktató Matyi fiam stílusa, de végtelenül büszke is vagyok: saját vívó edzőm van!
