Nem könnyű a villanyszerelő élete. Főleg, ha magasan van a léc. Sok a munka, menni-menni-menni, megfelelni. Állandóan feszültségben élni, és csak úgy áramlanak körülötte a dolgok.
De két lábbal a földön kell járni, és jó vezetőnek is kell lenni. (És ugye a jó vezető valamilyen fémből van, a fém pedig szilárd, a Péter név jelentése pedig kőszikla, az is szilárd … oké, abbahagyom, de minden mindennel összefügg.)
Szóval mindenképpen nehéz a villanyszerelő élete, de mielőtt nagyon megsajnálnátok, elmondom, hogy nagyon szeretem ezt. Teljesen azonosulni tudok a szakmával, az ehhez kapcsolódó összes kihívással. És bár vannak jobb és rosszabb periódusok (mint mindenki életében), de összességében pozitívan értékelem a lehetőségeimet.
De azért nehéz. Mert úgy van ez, hogy ha valamit itthon kinyilatkoztatsz, hogy “ez lesz meg ez lesz meg így lesz meg úgy lesz”, és a párod meg a gyermekeid jobban beleélik magukat a szituba, mint te, akkor senki nem ment meg a végrehajtástól. Se a sok munka, se a sok tanulás, semmi.
De tényleg semmi. És addig-addig magyaráznak lelkesen arról, hogy milyen jó lesz a kispolszkis homokozó, meg milyen jó lesz nyáron villanyfényben málnát enni, és de szuper lesz gombnyomásra locsolni – hogy megcsinálod.
Mondom én, nehéz a villanyszerelő élete, nagy a nyomás.
