Mielőtt az a vád érne, hogy életveszélyes dolgokat tanítok a gyermekeimnek vagy írok le az internet népének, fontos leszögeznem, hogy ez mindenképpen megtörtént saját tapasztalat! De nem követendő.
Szóval történt ez pár éve már, amikor a kisfiam még éppen csak elérte a mászás, és az ezzel járó felfedezés örömét. Ez volt az az időszak, amiről azt gondoltuk (ezt olvastuk és a jelek is erre utaltak), hogy most kezdődik számára a felfedezés öröme. Számunkra meg az állandó aggódás és készenlét ideje.
Amint eljutott A-ból B-be, mindent meg kellett fogjon, mindent meg kellett kóstoljon. Ez ellen bizonyos esetekben az elkerítést alkalmaztuk, bizonyos esetekben az érintési távolságon kívül helyezést.
Egy dologgal nem tudtunk mit kezdeni: a net és TV kábelekkel. Na ezek egy része a radiátor alatt “futott”, igen érdekes, de főként szuperül elérhető helyen. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, még odaraktam belőlük vagy kettőt (bekötés nélkül csalinak), ha már lúd, legyen kövér alapon.
A számítás bejött: élénk érdeklődés a szép fehér és a kissé szürkés kábelek iránt. Természetesen a rángatásra nem reagáltak (még mi sem, pedig fél szemmel figyelt ám minket), a rágásra viszont a kábel nem, azonban apa már ugrott. Finoman elvettem tőle, és elmondtam neki, hogy ez veszélyes, ilyet nem csinálunk.
Mivel minden csoda 3 napig tart, ezért ezek a jelenetek is kb. 3 napig ismétlődtek (egyszer a nagypapa – aki kicsit paranoiás is amúgy – teljesen lefagyott a látványtól). Utána teljesen elvesztette érdeklődését a kábelek mindenféle fajtája iránt. Sőt, a mai napig ügyesen, odafigyelve használja ezeket az eszközöket.
