Gyerekként imádtam a viharokat. Na nem azért mert pusztítottak (illetve hát gyerekként ez még nem igazán jutott el a tudatomig), hanem mert a jelenség, ami kísérte őket, igazán látványos volt. Nagyon szerettem nézni.
Mondhatnám, hogy már akkor is megmutatkozott az elektromosság iránti fogékonyságom, de ez így nem lenne igaz. Amellett, hogy szerettem az ide-oda cikázó villámok alakjait figyelni (sosem volt két egyforma!), mindig számoltam, hogy mennyi idő telik el a dörgésig. Elviekben ebből tudni lehet, hogy milyen messze van a vihar.
Mivel a mennydörgésnek olyan hangja van, mintha köveket görgetnének odafent (mondták is az öregek a faluban, hogy sziklákkal labdáznak az angyalok). Ha a villámok becsapnak valahova, akkor igazi “durranás” hallatszik, olyan, mintha a kövek leesnének az égből. Ebből jött aztán a mennykő – ménkő kifejezés, ami a villám népies elnevezése.
Gyermekkori élményem szintén, amikor horgászat közben zöldes “csóva” “suhant el” felettem. Jól beparáztam, mert a haverom már aludt, a jelenség pedig 1 másodpercig tartott csak. Apunak talán meséltem is akkor, de sokáig nem tudtam mi az, nem is igazán foglalkoztam a témával, el is felejtettem.
A minap jött szembe velem egy hirdetés, aminek nyomán jutottam el ismét a régen látott emlékemhez. Véletlen sodort egy képet elém a kereső, és erről beugrott. Jót mosolyogtam magamban, meg a további gyors keresések eredményein: matató ménkű. Merthogy villám ugyan, de lebegő jellegű.
Jön-megy, mintha matatna. Imádom a “nép nyelvet”. S bár a gömbvillámról sokat nem tudunk, mert egy nem túl gyakori jelenség (illetve nem túl gyakran lehet lencsevégre kapni). És bár laboratóriumban sikerült előállítani, mégsem biztosak benne, hogy hogyan, mikor és miért keletkezik.
