Kedvenc sportom. Valamikor a 2000-es években fedeztem fel magamnak azt a blogot, ami egyébként – egy másik formában ugyan – de mindmáig létezik. Ennek kapcsán már a tévében is néztem a meccseket.
Talán az első vb-élményem, amit már követtem élőben, és amikor már tudtam, hogy hogyan eszik vagy isszák ezt a sportot, a 2002-es székesfehérvári és dunaújvárosi torna volt. Itt még a második vonal egyik csoportjában játszottunk (elég jól, 2-ak lettünk).
Játszani soha nem akartam, egyszerűen csak vonzott a dolog nézőként. Akkor még nem mentünk meccsekre. Az eredményeket követtem, és ha a TV adott néha 1-1 meccset, azt megnéztem. Nem voltam/vagyok NHL fun, ami igazán érdekel, az a magyar játékosok szereplése.
Kimondottan izgalmas a külföldön játszók szereplését nyomon követni. Kik és milyen bajnokságokban játsszanak, milyen eredményeket érnek el. Meg-megdobban a szívem, amikor fiatal játékosok jó eredményeket érnek el. Hiszem, hogy ez hosszú távon jó lehet a válogatottnak.
Durva, hogy hogy telik az idő. Most már a családommal járunk meccsekre. Szinte csak a válogatott mérkőzésekre. Bevallom a tömeget nem igazán szeretem, ezért többnyire olyan napokon megyünk, amikor várhatóan kevesebben lesznek.
Imádom a szurkolást, és igazán felemelő, amikor pár ezer ember skandálja a jól ismert dallamokat és együtt énekel. Ezt az érzést semmi más nem tudja visszaadni. Olyan kicsit, mint egy drog: “Még, még, még, még, ennyi nem elég!”
