Szeretem a péntekeket. Nemcsak azért, mert a srácokkal sokszor pénteken már nem dolgozunk (végzünk a projekttel csütörtökön, és lehet adminisztrálni ezerrel). És nemcsak azért, mert érkezik a hétvége. Bár főleg azért, persze.
És ha már érkezik a hétvége, ilyenkor nálam bekapcsol a “juhú, 2 nap délutáni pihi” érzés. És pénteken ez a nap előrehaladtával egyre erősebb lesz. Nagyon szeretem.
Gyerekként pedig hogy utáltam! Alig vártam, hogy elég idős legyek, és ne kelljen. Délután aludni!? Pfúj…
Aztán most meg itt vagyok, és imádom. Hát így múlik el a világ dicsősége. Vagy nem. Mindenesetre családi program hétvégente az ebéd utáni 2 óra csendes pihenő. Van úgy, hogy csak én alszom, mert a többiek fel vannak pörögve.
Ilyenkor az a szabály, hogy a lányom választja a mesét, és Anya olvas. Este a fiam választ, és Apa mesél. Anyának olyan kellemes lágy duruzsoló olvasós hangja van, hogy Apa már a könyv első 1-2 oldala után alszik. De tényleg.
Abszolút kedvencem a Boribon és a lufik, ahol a mackó a lufikat vagy elajándékozza, vagy kidurrannak, és a piros lufira általában már nem emlékszem…
