Bizonyára feltűnt nektek, hogy megjelent pár horgászós kép a gyerekekkel. Nos igen, végre rászántam magam: ha már itt egy tó, közel hozzánk (nem is csak egy, hanem több!), akkor menjünk végre pecázni.
Szóval horgászeszközök már adottak voltak, engedély a zsebben, csali-etetőanyag beszerezve, és ha úgy érek haza a városból hétköznapokon, akkor este még kiugrunk egy kicsit “lógatni”.
Matyi fiam is nagyon szereti ezt, és ő már azért ügyes. Bár még nem mindig érzi, hogy mikor kell bevágni, ha kapás van, de azért panaszom nem lehet, ügyesen fejlődik ebben is. És hát halat is fog rendesen, nagyokat is akaszt.
Történt, hogy akasztott egy nagy halat, amire először azt hitte beakadt valahova (mert nem bírta tekerni). Aztán az akadó elindult, és azért elég gyorsan a part közelébe sikerült terelni. Itt kezdődött a probléma, ugyanis én, mint jó apa, egy kézzel videóztam, egy kézzel meg szákoltam (az a nagy merítőháló)… volna, de a hal nem fért bele. Nagy volt.
Sajnos eltört a horog, a hal “lelépett”, Matyi pedig igen szomorú volt. Odamentem, megöleltem, és mondtam neki, nézd itt a videó, nézzétek meg, látszik, hogy mekkora. Ne bánkódj, úgyis vissza dobtuk volna. Megnézték ott helyben vagy háromszor, és még lelkesebb horgászok lettek.
Két nap múlva ugyanez a szitu csak fordítva: spiccbottal akasztottam valami nagyot, de mivel megint videóztam közben, a halat meg fél kézzel kevésbé tudtam kontrollálni, nagyjából 5 perc után szakadt a zsinór a gyenge pontján. Szomorú is, meg frusztrált is voltam, de Matyi megmentett: odajött, megsimogatott: “Ne bánkódj apa, nézd meg a videót, hidd el, jobban leszel. Úgyis vissza dobtuk volna!”
