Szeretem az emlékeimet, és szeretek elmerengeni rajtuk. Nem, ezek nem a “mi lett volna ha” típusú emlékek. Ezekben nem igazán hiszek, úgy gondolom elvonják a figyelmet a jelenben megteendő dolgokról.
Nagyon szeretjük a kávét. Ez régen is így volt, még a kezdetek kezdetén is. Volt egy vízforralónk, egy egyszerű szerkezet, ami szerszám rangra emelkedett: fontos munkaeszköz volt. És az elmaradhatatlan zacskós porkávé. Az a 3 az 1-ben. Édesapám csak úgy hívta: a pálinka.
Általában hétfőn reggel volt a lakás átvétel és az utolsó megbeszélés. Apa mindig megjegyezte nekünk: “Fiam, készítsd a pálinkát!”. A megrendelőknek ilyenkor kivétel nélkül elkerekedett a szemük. Ugyan ki nem mondták, de látszott: “Na b…d meg, ez is jól kezdődik!”. És árgus szemmel figyelték minden mozdulatomat.
Elővettem a “szerszámot”, feltettem egy adag vizet forrni. Ezt többnyire leplezetlen kíváncsiság övezte:
“Itt főzöd a pálinkát?”
“Igen, porból csinálom, csak forró víz kell hozzá”
“Azt a k..va, mit ki nem találnak! Honnan van?”
“A kínaiból. Ott a legolcsóbb.”
“Ha én ezt az egyetemen tudtam volna! Mutass már egyet!”
És… a többit a képzeletetekre bízom. De emlékszem volt egy ügyfelünk, aki hozott apunak egy üveg igazi szeszt, természetesen csak és kizárólag a munka végeztével.
