Most három hét “csendes” és madárcsicsergős munka után (értsd: családi házat építettünk a természet lágy ölén) végre újra egy panellakás volt az “áldozat”. Mégpedig a szép nagy óbudai „fülesházak” egyikében volt alkalmunk ténykedni, ami – kialakításából adódóan – a lehető legjobban vezeti a hangokat.
Amikor dolgozunk, a tulajdonost mindig megkérjük, hogy az adott házirendhez igazodva egyrészt írja ki, másrészt szóljon előre a közvetlen szomszédoknak (és a helyi ún. “humán térfigyelő kamerának” – ő egy nyugdíjas néni általában, aki mindig mindent mindenről is tud), hogy felújítás lesz, számítsanak a lakók a zajra.
Ilyenkor az történik, hogy a kiírást olvasva hirtelen mindenkinek eszébe jut, hogy a két éve a sarokban álló polcot fel kéne tenni. Vagy a csempét a konyhába véletlenül pont ezen a héten kéne leverni, mert a burkoló jön két hónap múlva.
Valószínűnek tartom, hogy inkább az dolgozik ilyenkor, hogy ha már a szomszéd kiírta, neki nem kell. És tök jó az alapgondolat, hogy egyben le van tudva minden zaj. Csak hát ebből vannak azok a vicces esetek, amikor hozzánk jönnek “panaszkodni”, hogy mikor hagyjuk már abba, meddig csináljuk még, stb.
De érdekes, az esetek nagy többségében azonban az fordul elő, hogy a dühös kopogás utáni ajtónyitás pillanatában irgalmatlanul rákezdenek valahol máshol, én mosolygok, nézzük egymást, és a mérges úr vagy hölgy csak annyit tud mondani: “Akkor ezek már nem maguk …”
