Irigylem is őket ám! Amikor hazaérek, még tele vannak energiával (szoktam is mondani adjatok egy kicsit, ilyenkor kézrátétellel gyógyítanak). Teljesen fel vannak pörögve a napi eseményektől, és csak mondják, mondják, mondják…
Áh, imádom őket! Szenzációs dolog apának lenni, még akkor is, ha mostanában azért kevesebbet tudok itthon lenni velük, vagy egyszerűen csak később érek haza hozzájuk. De látszik rajtuk a boldogság, az elégedettség, és hogy szeretik az életet.
Szeretnek oviba járni (jövőre már suliba!), mert ott olyan impulzusokat és odafigyelést kapnak, amire szükségük van. Szoktam néha én is azon a környéken ezt-azt szerelgetni (az okos-kapcsoló vasárnap “megjavult” végre), és látom, hogy hogyan és mennyit dolgoznak az iskolában azon, hogy ez ilyen lehessen.
Nem lehetünk ezért elég hálásak, és nem is igazán tudjuk szavakba önteni, mit is érzünk, hogy itt lehetünk veletek, és ennek a közösségnek a tagjai lehetünk. Köszönjük nektek!
Például nemrég egy egész napot töltöttek a gyerekek egy jurtában. Valami fantasztikus lehetett!
Aztán már vagy 20 éve nem láttam kopasznyakú tyúkot! Az az érzés kerített hatalmába, hogy én most ide leülök, és csak bámulok ki a fejemből. Mondtam is Matyi fiamnak, hogy holnap én megyek, és ő menjen már dolgozni.
Persze helyretett este, mert mit képzelek én: “Neee má’, legyél már normális apa! Csináld meg most szépen a vizünket, utána mesélj mesét, aztán hajnalban menj el dolgozni. Az óvodát majd intézem én.” – miközben Hanga lányom komoly arccal helyeslően bólogat a háta mögött.
Időnként rémisztően nagy az összhang a két gyerek között…
